Az én történetem kampány rámutat arra, hogy a civilszervezetek milyen széleskörűen és kreatívan tudnak részt venni az életünkben, a problémáink megoldásában, a céljaink elérésében. A MACI azzal a céllal jött létre, hogy a magyar közvéleménynek megmutassa a civilszervezetek tevékenységét, részvételét és fontosságát a társadalomban.
Sokaknak van civilszervezettel kapcsolatos személyes történetük. Az alábbiakban megismerhetsz néhányat. Ha neked is van ilyen történeted, küldd el a brummm@sziamaci.hu e-mailcímre! Az itt letölthető forma segít a megfogalmazásában.
A filmeket főleg a Facebookon hirdettük meg, de a Google Adwords-ön is generáltunk megjelenéseket.
Facebookon való elérések: Közel 460.000 személyt értünk el a hirdetésekkel, mely organikus és fizetett hirdetésekből tevődött össze. Ebből 30 másodpercnél hosszabban kb 51.000 nézték meg a filmeket.
Több mint 1000 új oldal kedvelést generált a kampány. A kedvelések száma most 6628, melynek kb. 60%-a vidéki személy kedvelése.
A Google Adwords felületein közel 440.000-szer jelentek meg a felhasználóknak a hirdetéseink, melyből 30 másodpercnél hosszabban kb 15.000 nézték meg a filmeket.
A MACInak jelenleg 417 civilszervezeti tagja van.
A kampányfilmek szereplői az alábbiakat mondták el:
Karesz:
Nem is tudom, hogy írjam le mivel ilyen még nem történt velem.
A film forgatás egy nagyon érdekes élmény lett. Amíg nem álltam szemtől szembe a stábbal, addig nem igazán tudatosult benne ez a dolog, hogy valóban rólam fog készülni a film, az első meglepetést maga stáb volt, mivel fiatalok voltak, valamiért én idősebb szakikat vártam. A stáb tagjai nagyon kedvesek, közvetlenek, barátságosak voltak. Maga az a tény, hogy engem vesz, engem követ a kamera nagyon kimerítő volt számomra, ideges voltam, a szöveget sem tudtam elmondani, még olyan is volt, hogy egy mondatot nem tudtam végig kimondani. A legszörnyűbb a közeli felvétel volt, ahol ténylég közel volt hozzám a kamera, úgy 20-25 centire és nekem egyenesen bele kellett beszélnem. A pólómat terjesen átizadtam. Amikor már fel lett véve a szöveg rész, akkor már sokkal könnyebbnek éreztem a kamera jelenlétét. Sétáltunk kicsit a természetbe, lementünk a Dunapartra. Itt már gyorsan telt az idő és hamar el röppent az a néhány óra amit itt töltött a csapat.
Ahogy jött az izgalmakkal teli nap, úgy szépen el is telt egészen addig amíg meg nem kaptam a videó még munka verzióját a nyilvános publikálás előtt. Saját hangomat torznak, nehezen érthetőnek találtam, de a közvetlen közelembe lévőknek tetszett a videó, és csak pozitív megerősítést adtak a kisfilmről, így gyorsan válaszoltam, hogy szerintem jó a videó.
Vasárnap a videó megjelenésének napját a családtagjaim folytom kérdezgették, hogy mikor kerül fel, pedig ők már látták addigra a videót, így hát többször is megnéztem a maci oldalait. Mire megjelent már én is megbarátkoztam a videóval, mert nehéz volt elfogadni saját magamat az internet másik oldalán látni. A megjelenés után gyorsan terjedt nagyon szerte ágazóan. Néztem, hogy tudom e követni, de lehetetlen volt, annyi megosztás volt a facebook-on. Sokan, sok féle helyről erősítettek meg, gratuláltak vagy üdvözöltek a felvétel kapcsán, rég nem látott osztálytársak, ismerősök. Egy néni is előkerült aki még apám szomszédságában lakott az több évtizeddel ezelőtt és a név alapján következtette ki, hogy kik a szüleim. Anyám minden nap, volt olyan, hogy napjában többször megnézte a nézetséget. Számomra kicsit agasztóan és gyorsan növekedett ez a szám, én inkább félve tekintettem ezekre az adatokra.
A megyei napilap egy újságírója is felkeresett, hogy látta a kisfilmet és szeretné megírni a történetemet. Ez a találkozás már könnyedén ment, bár itt is volt egy kis aggódásom, de jelentősen kevesebb mint a videónál. Megjelent a cikk nyomtatva és online is, jött a második hullám. Mindenki újra gratulált és üdvözölt, az újságot egymásnak mutogatták az ismerőseim. Akár a Mag-házban, akár otthon. Anyám is eltette és mutogassa, ha valaki még nem látta volna.
Mindenképp pozitív hatással volt rám az egyes részek is, de az egész folyamat is. Pár éve még ilyesmiből kihátráltam volna, mivel azt sem szeretem, ha fényképeznek. Talán az a legjobb ebben, hogy egy nagyobb kampány részeként én segíthettem másoknak és ezáltal kicsit még nyitottabb lett a világ számomra.
Blanka:
A MACI ügy - Hogy kerültem én ide?
“Az én történetem” kampányuk rámutat arra, hogy a civilszervezetek milyen széleskörűen és kreatívan tudnak részt venni az életünkben, a problémáink megoldásában, a céljaink elérésében.
Tavaly ősszel pályázatot írtak ki, melyen jóbarátok és ismerősök unszolására én is részt vettem. A kérdés, melyet feltettek ez volt: Hogyan segített rajtad életed válságos helyzetében egy civilszervezet?
Megírtam. Jó sokáig nagy csend volt, már-már megkönnyebbültem, hogy ezzel tovább nem lesz dolgom. Aztán hívtak, hogy kiválasztották megfilmesítésre. És mondták, hogy nem annyira illik az eddigi koncepcióba, mégis ezt szeretnék használni. Aztán jöttek telefonok, egyeztetések. Hogyan lehet az én történetemet kampánycélra felhasználni? Mit kell rajta átírni? Beszélgettünk a MACIs ARCokkal, megírták, átírtam, megint megbeszéltük, lett közös verzió, kiemeltük a hangsúlyokat, gyúrtuk sokat.
És eljött a forgatás napja.
Az ablakból lessük Lackóval, ahogy a stáb a lakótelepet fényképezi. Mami a háttérben kávét főz, a betegeskedő Lizi röpköd, hogy mikor jönnek már. Gombóc a torokban. Nem, nem izgulok… Végül minden flottul megy, sok-sok rövid jelenetet veszek fel “unalmas” itthoni életünkről, én is egyre lazábban beszélek a kamera előtt, a gyerekek nem, csak a csivitelő tengerimalacok zavarnak néha. Felkerekedünk és néhány utcai – hóban babakocsizó :-) – kép után végre beérünk a fő helyszínre, a Dési Művelődési Házba, ahol már vár minket az Anyahajó Anyaközpont Szabad kikötő programja. Ott a sok-sok anya-baba. Lackó, mint aki olvasta a forgatókönyvet, vidáman elvegyül a forgatagban, én már csak ülök, a kamera forog, a gyerekek cukik, bekerül középre a Maci (az igazi – az, ami a képen van!) viszik csúszdázni, kicsit össze is vesznek rajta, zajlik az élet, ahogy szokott.
Aztán a stáb távozott, én megköszöntem a jelenlévőknek a támogatást. Tudtam, hogy ott lesznek, hisz nem bíztam a véletlenre, hívtam őket sokszor a megelőző napokban. De hogy ilyen sokan! Azóta is jól esik felidézni…
Most várjuk, hogy elkészüljön a film.
Én tudom, hogy jó lesz, és jót tesz.
Attila:
"Negatív gondolatokkal és félelemmel álltam a forgatás elé, féltem a rosszindulatú kérdésektől és Olaszliszka újbóli ostorozásától. Kellemes csalódás ért, amikor viszont láttam a filmet, nyoma sem volt Olaszliszka vesszőfutásának. A filmből vissza tükröződött a profi és a precíz munka, jó volt ilyen szakemberekkel dolgoznom. Nyomon követtem a kisfilmet az interneten, örömet okozott, hogy sok ember elismerte munkámat. Köszönöm mindazoknak az embereknek, akik pár perc alatt tudtak pozitívan reagálni és elismerést tanúsítani. Igaz, volt köztük olyan is, aki nem így látta, de ez életfelfogásom és céljaim megvalósításában nem befolyásol. Az ember mindennapjaiban sok csoda történik, van, aki elrohan mellettük és figyelmetlenül hagyja ezeket, de vannak olyanok köztünk, akik ebben a felgyorsult világban is megállnak egy pillanatra... Megcsodálják és értékelik a pillanatot- én ennek a híve vagyok. Ez a folyamat folytonos döntések elé sodor, döntenünk kell a nap minden percében, de a döntés a miénk és a vele együtt járó felelősség is."
Edit:
"A kisfilm forgatása önmagában nagy kaland volt a csoportba járó gyerekek számára. Néhányan rendkívül élvezték, hogy igazi kamerák, mikrofonok jelentek meg a termünkben. Az egyik tanulónk meg is fogalmazta, hogy ő már régóta szeretett volna híres lenni, és a sziamacinak köszönhetően "nagyjából sikerült". Voltak pillanatok, amikor attól tartottam, hogy Peti nem fogja tudni zökkenőmentesen venni ezt a forgatást, de amikor már Bömbi is jelen volt, a helyzet feszültsége érezhetően csökkent. Számomra csodálatos volt megnézni az elkészült filmet, hiszen ez egy kis bepillantást ad abba a munkába, amit évek óta végzek. Öröm volt megosztani ezt a családommal, barátaimmal, ismerőseimmel - hiszen a képek mégiscsak jobban magukért beszélnek, mint az én elmesélt történeteim. Rengetek pozitív visszajelzést kaptam, még távoli ismerősöktől is, akikhez eljutott ez a videó. Hálás vagyok a sziamaci kampánynak, hogy lehetővé tette, hogy a mi kis történetünket megosszuk a nagyvilággal."