2005 decemberében szívinfarktusom volt. Leállt az egész első része, vezetési zavar, és két billentyű hibája maradt vissza. Az alkalmazott gyógyszerek hatására – aminek alapvetően az a feladata, hogy életben tartson – tönkretette a szervezetem többi részét, és egyenes következményként stroke-ot kaptam. Újra kellett tanulnom minden. A beszédet, valamit megfogni, enni, tájékozódni. Az időt nem tudom még ma sem érzékelni. Kb. fél évre rá már nem csináltam semmit az interneten való bogarászáson kívül.

Ki kellett mozdulnom, és találtam egy borozót. Nem nagy hely volt, kellemes emberek, szinte baráti társaság. Az internetezést délutánonként mellőztem, és eljártam a borozóba. Ettől kezdve minden más tevékenység megszűnt a számomra.

A Város Mindenkié hajléktalan érdekvédő csoportban dolgoztam akkoriban. Mivel a csoport egyik fontos alapelve az volt, hogy „nem hagyunk senkit veszni”, megkerestek. Dósa Mariannak jutott az a cseppet sem könnyű feladat, hogy visszarángasson a normális kerékvágásba. Annak ellenére, hogy közgazdász, és akkoriban végzett fiatal volt, egy-egy csésze tea mellett rendszeresen elbeszélgettünk.

Lassan visszatértem a csoportoz. Mariann elment Oxfordba tanulni, vele ment az akkori barátja, aki most már vagy hat éve nekem is barátom, úgyhogy egyedül maradtam, illetve a csoporttal. Lehetőségem nyílt felvételizni, felvettek, és még most is a Hitéleti szakra járok.

Nem csak nekem, hanem minden embernek fontos az, hogy olyan közegben éljen, dolgozzon, ahol jól érzi magát, szinte barátok között van, meghallgatják a véleményét, és képes elfogadni a másikét is. A csoport révén jutottam ki a gödörből, itt szereztem barátokat, kaptam segítséget bármikor, bármiben. Fontos dolgokat tanultam itt, és, ha lehetővé tették, hogy már a 25. éve ülhetek iskolapadban, akkor nem kötelességből, hanem barátságból tudásom legjavát adjam nekik.

 

A Város Mindenkié: http://avarosmindenkie.blog.hu/